Sok-sok türelemmel. Ismerjük a mondást: „okos enged, szamár szenved”. Ebben a cikkben szeretnék rávilágítani néhány gondolattal, hogyan lehetünk okosak és engedhetünk, anélkül, hogy ettől sérülne a személyiségünk. Három pontban lehet összefoglalni a lépéseket, hogy hogyan lehet az anyós –meny konfliktust megoldani, vagy inkább feloldani. Alapvetően a hozzáállásunkon kell változtatni. 1) Legyünk hálásak! Ez az első […]

Sok-sok türelemmel.

Ismerjük a mondást: „okos enged, szamár szenved”. Ebben a cikkben szeretnék rávilágítani néhány gondolattal, hogyan lehetünk okosak és engedhetünk, anélkül, hogy ettől sérülne a személyiségünk.

Három pontban lehet összefoglalni a lépéseket, hogy hogyan lehet az anyós –meny konfliktust megoldani, vagy inkább feloldani. Alapvetően a hozzáállásunkon kell változtatni.

1) Legyünk hálásak!

Ez az első és legfontosabb dolog, amit mindenképpen érdemes megfogadni. És itt most nem kell még elkattintani! 🙂

A hála egy tanulható dolog és tulajdonképpen bármiért lehetünk hálásak. DE kezdjük azzal, hogy legyünk hálásak anyósunknak, hogy világra hozta a kedvesünket! Minden megjegyzés nélkül.

Lehet, hogy sokszor az orrunk alá dörgöli ezt, és az is lehet, hogy nem egy minta anya, de az vitathatatlan tény, hogy Ő adott életet a párunknak! Gyakran gondoljunk erre, ha anyósunk eszünkbe jut. Nemrég volt Anyáknapja, ha elég erősnek érezzük magunkat, meg is mondhatjuk neki. Lehet, hogy nem úgy reagál majd, ahogy elvárnánk, de elültetjük a kis bogarat a fülébe és biztosan örömet szerzünk neki.

Fejleszthetjük a hála érzését minden nap, gondoljunk egy apró részletre az egész ismeretségünk idejéből, amikor hálásak lehettünk valamiért. Ez lehet, olyan kis semmiség is, hogy éppen csendben marad és nem „szólt be”, mikor megtehette volna. Vagy mondott egy pár kedves szót. Vagy bármi. Ez a hála érzés lesz a hozzáállásunk kiindulópontja.

2) Legyünk előzékenyek!

Második lépésként ezt próbáljuk begyakorolni. Mit is jelent előzékenynek lenni?

Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy olyan dolgot teszünk meg a másiknak, ami picivel több, mint ami nekünk is jólesne. Hogy néz ki ez a gyakorlatban?

  1. Vizsgáljuk meg, hogy ideális esetben (amikor anyósunk nem púp a hátunkon) milyennek képzeljük el a viszonyunkat. Ha nem megy, akkor vegyünk az ismeretségi körünkből egy példát, amire azt mondhatjuk, hogy ilyen kapcsolatot szeretnénk az anyósunkkal. Képzeljünk el egy-egy szituációt: mit tesz, mit mond, milyen arcot vág, mi hogyan reagálunk, mit érzünk és így tovább. Ez volt a mi szempontunk. Akkor jó az elképzelés, ha végig pozitív érzéseink vannak és egy picit sem vesztünk össze gondolatban anyósunkkal.
  2. Ezután próbáljuk azt elképzelni, hogy anyósunk mit érezhet a szituáció közben. Ennek az a lényege, hogy megtaláljuk magunkban azokat az értékeket, amiket tulajdonképpen ő is fontosnak tart. Tudom, sokszor az indulat azt mondatja, hogy nincs ilyen, mert anyósunk szerint minden rossz, amit csinálunk. Akkor még egy kicsit kutakodni kell az emlékeink között, elővehetünk valami apróságot kiindulópontnak, amiért már hálásak voltunk.

Vegyünk egy példát: csak az jut eszünkbe, hogy milyen finomat főzött egyszer. Vizsgáljuk meg, hogyan viselkedik ilyenkor. Büszke? Várja az elismerést? Vagy éppen mártír, hogy mennyit dolgozott? Ha az első eset igaz, akkor legközelebb ne fukarkodjunk dicséretekben! De ne szokványos szavakkal fejezzük ki elismerésünket, nehogy azt higgye, hogy ki akarjuk figurázni. Találjunk ki igazán találó kifejezéseket a főztjére. Ha szereti mondogatni, hogy mennyit dolgozott és elfáradt, akkor segítsünk neki legközelebb az előkészületekben!

Figyelem! Fontos szabály mindig úgy segítsünk a másiknak, ahogy neki jó. Kérdezzük meg, mit csináljunk és ne akarjuk ésszerűsíteni a folyamatot. Mindig egy hangyányival többet adjunk anyósunknak fontos helyzetekben, mint amit mi elvárnánk, ha a helyében lennénk. Így nem fogunk megfeszülni, de egy aprócska lépést, gesztust teszünk feléje.

3) Legyünk türelmesek!

Ez a pont azt jelenti, hogy az első két lépést gyakorolgatjuk hosszú-hosszú időn át, míg végül megtörik a jég!

Ha az előzékenységnél bevetjük a szeretetnyelvek tudományát, gyorsabban elérhetjük a kívánt eredményt. Vizsgáljuk meg, hogyan fejezi ki anyósunk a szeretetét, a szeretett lények felé:

  • Sok időt tölt velük, szeret beszélgetni? Akkor szánjunk rá időt és meséljünk neki a párunkkal közös életünkről!
  • Ha szeret ajándékot adni, lepjük meg apró dolgokkal, amikről tudjuk, hogy szeretné, de nem veszi meg magának.
  • A dicséretről és a segítségnyújtásról már írtam az előzőpontnál.
  • Van még egy szeretetnyelv az érintés. Ez igazán nehéz dió. Azt gondolom, az ölelgetést nem kell erőltetni, amíg nem enyhül egy kicsit a viszony. DE, ha valamit nagyon szeretnénk megköszönni, megfoghatjuk anyósunk kezét két kezünkbe és a szemébe nézve köszönhetjük meg. Vagy adhatunk neki puszit köszöntés képen. A szeretet mindenkit átformál.

Ezekkel a lépésekkel változást idézhetünk elő és elindíthatunk egy közeledési folyamatot, amiben nem kell magunkat megerőszakolni. Gyakorolni mindig egy picikét többet, és a végén meg lesz a megérdemelt jutalmunk.

Az anyós probléma mindig egy összetett jelenség eredménye, jó szívvel ajánlom további cikkeimet is, hogy minden Olvasóm megtalálja a maga helyzetére a megfelelő választ!

Ha tetszett a cikk, segíts eljuttatni azoknak, akiknek hasznos lehet: