Édesanyám gyermekotthonban dogozik, és ő szokta mondani, hogy minden gyerekben létezik egy megfoghatatlan, mély szeretet a szülei iránt.  Még azokban is, akiket csúnya módon elhagytak csecsemőkorukban. A szüleit a szíve mélyén mindenki szereti, félti és védi. Mindannyiunkat mély, érzékeny, fontos szálak kötnek édesanyánkhoz és édesapánkhoz egy életen át. Ezért aztán a saját párkapcsolatunkban figyelnünk kell […]

Édesanyám gyermekotthonban dogozik, és ő szokta mondani, hogy minden gyerekben létezik egy megfoghatatlan, mély szeretet a szülei iránt.  Még azokban is, akiket csúnya módon elhagytak csecsemőkorukban. A szüleit a szíve mélyén mindenki szereti, félti és védi. Mindannyiunkat mély, érzékeny, fontos szálak kötnek édesanyánkhoz és édesapánkhoz egy életen át.

Ezért aztán a saját párkapcsolatunkban figyelnünk kell arra, hogy a saját és a párunk szüleit kellő érzékkel kezeljük. Meggondolandó, hogy hogyan is viszonyulunk hozzájuk, ha a kapcsolatunkban kevesebb konfliktust szeretnénk.

Kritizálni tilos!

Az anyósunkkal, apósunkkal szemben felmerülő kritikákat sokkal óvatosabban, finomabban kell kifejeznünk a párunk előtt, mint egyébként.

Hiszen emlékezzünk csak vissza: amikor a párunk csalódottságot, nemtesztést vagy utálatot fejez ki a szüleinkkel kapcsolatban, az nem egy kellemes érzés. És ez fordított helyzetben is igaz: az anyósunkat vagy apósunkat bántó szavaink fájóak lehetnek a párunk számára.

Ennek az az oka, hogy mindenki magával hozza a kapcsolatába az „óéletét”, a gyökereit, azt a tizen-huszonévet, amikor még a szüleivel élt. És senki veszi szívesen, ha ezt a családi időszakot – például a szülei felé kapott kritika útján – támadás éri. Mindenki magában hordozza a saját családja értékeit, elveit, és bántásnak veheti, ha ezeket támadják. Szóval csak óvatosan a kritikákkal!

De ne is álljunk meg itt, mert valójában sokkal komolyabb feladatunk is van a párunk szüleivel kapcsolatban. Én azt mondom, hogy szeretnünk kell őket!

Szeretni kötelező!

Szeretnünk kell őket, mert őnélkülük a párunk nem lehetne a párunk. Meg amúgy is: a szeretet minden embernek kijár. De párkapcsolati szempontból is érdemes őket szeretnünk.

Mert amikor feléjük szeretettel fordulunk, olyankor a párunk is szeretve érzi magát! Én rendszeresen ki szoktam emelni a feleségemmel való beszélgetésekben, hogy mit szeretek az anyósomban vagy az apósomban. És ő is így tesz visszafelé. És ez épít bennünket.

Ha erre képesek vagyunk, ugyanazt a hatást tudjuk elérni, mint amikor valakinek megdicsérjük a kutyáját, miközben sétáltatja. Elég egy kicsit megcsodálnunk a kis ebet, és a gazdi arcán azonnal kerekedő mosolyt és örömöt láthatunk. Ehhez hasonlóan, kisgyermekes apukaként sokszor van részem abban, hogy megdicsérik a lányaimat: „milyen beszédes, milyen kis mosolygós, milyen kiegyensúlyozott”. Ugye nem kell mondanom, hogyan érzem ilyenkor magam? Jól esik a dolog.

Szóval igenis érdemes és szükséges a társunk szüleiről szeretettel beszélni, szeretettel feléjük fordulni. Mert ezzel nemcsak az anyósunkat/apósunkat szeretjük, de egyúttal a társunkat is!

Valójában az anyósunk, apósunk elfogadása egy nagyon jó párkapcsolati szeretet-kifejezési eszköz! Érdemes ezért minél gyakrabban:

  • kiemelni, hogy mit szeretünk a másik szüleiben,
  • meghívni magunkhoz a másik szüleit,
  • megszervezni egy unokázós délutánt, ami mindenki örömére szolgál,
  • odafigyelni a közös jeles alkalmakra.

Hiszen ha ezekben megtaláljuk az ideális családi egyensúlyt, akkor mindenki boldog lehet. Hiszen a szülők szeretve érzik magukat, a párunk szeretve érzi magát, mi is szeretetet kapunk vissza, és végül mindenki örül, hogy mindenki szeret mindenkit. J

Na ez lenne az ideális. De persze tudom, hogy sajnos nem alakulnak mindig ilyen mesésen a családi kapcsolataink. Néha bennünk vannak ellenérzések és tüskék, néha pedig az anyósunk vagy apósunk nem tud igazán megszeretni és elfogadni.

Ha tetszett a cikk, segíts eljuttatni azoknak, akiknek hasznos lehet: