„Ugyanolyan lusta vagy, mint az apád!” Az már első látásra érezhető, hogy a fenti mondat bántó, negatív, ellenséges. De vajon mi ezzel a baj, azon felül, hogy bántó? 1) Egyrészt az, hogy az ilyen mondatok duplán fájóak a másik számára, mert nemcsak őt bántjuk vele, hanem valaki olyat is, akit ő szeret. Édesanyám gyermekotthonban dogozik, […]

„Ugyanolyan lusta vagy, mint az apád!”

Az már első látásra érezhető, hogy a fenti mondat bántó, negatív, ellenséges. De vajon mi ezzel a baj, azon felül, hogy bántó?

1) Egyrészt az, hogy az ilyen mondatok duplán fájóak a másik számára, mert nemcsak őt bántjuk vele, hanem valaki olyat is, akit ő szeret.

Édesanyám gyermekotthonban dogozik, és ő szokta mondani, hogy minden eldobott, elhagyott gyerekben – és ez felnőtt korban is így van – ott van egy megfoghatatlan, mély szeretet a szülei iránt. Még akkor is, ha eldobták a szülei, és nem ismeri őket.

Ezért nagyon óvatosan kell emlegetni a párunk szüleit. A velük szemben felmerülő kritikákat sokkal óvatosabban, finomabban kell kifejeznünk, mint egyébként. És ezt nem azért, mert valami divatos „emberismereti technika” ezt diktálja. Hanem azért, mert mindenki magával hozza a kapcsolatába az „óéletét”, azt a tizen-huszonévet, amikor még a szüleivel élt.

2) A másik gond az, hogy egy ilyen mondattal nem tud mit kezdeni a másik, hiszen a támadással nem is őt támadjuk igazán.

A mondatunk után már nem is a saját tettéről gondolkodik, hanem a bántásra figyel, és a szülőjének a megvédésével lesz elfoglalva. Megsértődik, elcsendesedik vagy visszatámad, de egy biztos: nem azzal lesz elfoglalva, hogy változtasson a viselkedésén.

Pedig nem ez lenne a célunk?

Ha tetszett a cikk, segíts eljuttatni azoknak, akiknek hasznos lehet: