Így kell csinálni! – riport Zsuzsával az újrakezdésükről

Kedves Zsuzsa! Az egyik cikkemre a fentiek szerint reagált, és ezt követően rengetegen érdeklődtek Ön iránt, volt, aki még az elérhetőségét is elkérte tőlem, hogy megtudja a titkát. Ön nem egy celeb, nem egy „különösen érdekes” ember, hanem egy ugyanolyan hétköznapi életet élő hölgy, mint a legtöbb olvasóm.

Talán pont emiatt arra voltak sokan kíváncsiak, hogy miként sikerült rendbehoznia a párjával a kapcsolatát. Hiszen ha valakik eljutnak odáig, hogy külön költözzenek, ott már elég nagy gondok vannak a kapcsolatban. Ön és a párja viszont innen „fordított”, ma boldog párkapcsolatban élnek úgy, hogy korábban majdnem örökre elváltak az útjaik.

Milyennek indult a kapcsolatuk? Milyenek voltak az első évek?

Már rögtön a kapcsolatunk elején egymásra hangolódtunk. Olyan volt, mintha, mindig is ismertük volna egymást. Nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Az első években nagyon boldogok voltunk, minden szép és jó volt.

Azt mondja, hogy 7 év után tönkrement a kapcsolatuk. Mikortól vette észre, hogy valami nem stimmel?

„Túl anya” voltam…

A gyermekünk születése után. „Túl anya” voltam. Teljesen elhanyagoltam a páromat, nem figyeltem rá és egyáltalán nem volt közöttünk szexuális kapcsolat sem. Csak a fiúnk körül forgott minden.

Lehet, hogy durva hasonlat, de kicsit olyan volt minden, mint az állatoknál, amikor a nőstény elkergeti maga mellől a hímet, mikor a kicsinyeit neveli.

Természetesen ahogy nőt a fiunk a figyelem már megoszlott a gyermekünk és a párom között, de akkor már késő volt.

Konkrétan ki mondta ki, azt, hogy menjenek külön, és milyen volt a különélés időszaka?

Én mondtam ki, de a párom abszolút egyetértett velem. Úgy gondoltuk, ha most nem válunk szét békében, akkor később történik meg haragban.

Az óvodás korú fiammal albérletbe költöztünk, így eléggé megterhelő volt a különélés, mind lelkileg, mind anyagilag. Lelkileg azért, mert nem nagyon szeretem az új dolgokat, a megszokások rabja vagyok.

A különélésünkről tudni kell, hogy – a gyermekünk miatt, illetve mivel egy helyen dolgoztunk – napi szinten találkoztunk. A szakításunk elején ez egy kicsit feszélyezett bennünket, de egy-két hónap után már nem okozott problémát.

Hogy sikerült egymásra találniuk úgy, hogy különéltek?

A párom közeledett.

Elmondása szerint, ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban rájött, hogy neki ránk van szüksége. Mi vagyunk igazán fontosak neki.

Én egy kicsit féltem az újrakezdéstől, de ahogy megint elkezdtünk „összeismerkedni”, tudtam, hogy jó döntést hozunk.

Miben változott Ön, és miben a párja?

Úgy gondolom, hogy ugyanabban változtunk. Mindketten átértékeltük az életünket. Nagyon figyelünk egymásra. Jobban magunkba nézünk. Hiszen nem biztos, hogy mindig az a jó, amit mi akarunk

A hozzászólásában mit értett az alatt, hogy a „fogainkat” folyamatosan ellenőrizzük? Talán azt, hogy sokkal többet foglalkoznak a kapcsolatukkal?

„Nagyon sokat beszélgetünk…”

Nagyon sokat beszélgetünk. Ha bánt bennünket valami, minél hamarabb átbeszéljük. Nem őrlődünk magunkban, mert olyankor túl sokat gondolkozik az ember és kitalál nem létező sérelmeket. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyunk gondolatolvasók. Nem tudhatjuk, hogy a másik miként éli meg a problémás helyzetet.

Zsuzsa, mit tanácsol azoknak, akik nem boldogok a párjukkal?

Talán azt, hogy próbáljanak néha a másik szemével is látni, vagy legalább is kívülállóként. Ha felmerül egy probléma és azt megpróbáljuk kívülről szemlélni, sokszor rájövünk, hogy milyen bagatell dolgokból tudunk haragot szítani.

Továbbá, hogy sokat beszélgessenek. Mondják el egymásnak a vágyaikat, problémáikat, sérelmeiket. Természetesen fontosnak találom, hogy ez mindig nyugodt állapotban történjen. Hiszen sokszor az is baj, hogy akkor közöljük a párunkkal a sérelmeinket, mikor mindketten feldúlt állapotban vagyunk.

Zsuzsa, gratulálok az új élethez, sok-sok boldog és örömteli időszakot kívánok Önöknek! Nagyon köszönöm minden olvasóm nevében a riportot!

Megosztás Facebookon