A cikk első részében áttekintettük, hogy mi az érzelmi zsarolás lényege, és hogy mi húzódhat meg a hátterében. Ennek felderítésére egy leegyszerűsített modellt javasoltam. Emlékeztetőül újra bemutatom a triádikus kapcsolati modell dinamikáját.

Triádikus kapcsolat

Az elméletet azért nevezzük triádnak, mert a három szereplőt egy háromszög csúcsaira helyezhetjük el, amelyben a háromszög oldalai mutatják meg a kapcsolat jellegét. Három ember viszonyában, egy adott pillanatban mindig az jellemző, hogy ketten szorosan kötődnek egymáshoz, ketten valamiféle konfliktusban vannak és kettő között távoli, hűvös a kontaktus. Megrajzolhatjuk a saját kapcsolati háromszögünket. Az egyik csúcsra, írjuk be anyósunkat, a másikra párunkat, a harmadikra magunkat. Ez után gondoljuk végig, hogy melyik párosra jellemző általában a szoros viszony, kik veszekednek a legtöbbet, és melyik kapcsolatot jellemzi a távolságtartás.

Az érzelmi zsarolásra tulajdonképpen bármelyik kapcsolattípus adhat lehetőséget, de leginkább a szoros viszonyban tud célba is találni. Ha szorosan kötődünk érzelmileg sebezhetőbbek vagyunk, jobban figyelünk a másik igényeire, könnyebben előtérbe helyezzük azokat sajátunkkal szemben. Ez jól is van így, ha nem mossuk össze saját énünk határait a másik személyével. Az anyósok érzelmi zsarolása sokszor abból a félelemből indul ki, hogy gyermekük függetlenedési vágyát nem tudják feldolgozni. Sok-sok éven keresztül csüngtek magzatjukon és most, hogy a kötelék lazul elszigeteltnek, magányosnak érzik magukat. Ha mélyebben megvizsgáljuk ez egy nagyon szomorú jelenség. Ha a függetlenedési vágyat egy új szereplő, egy párkapcsolat váltja ki, akkor ezek az édesanyák, hajlamosak minden befolyásukat bevetni, hogy az új kapcsolatot is uralmuk alá hajtsák.

Vannak olyan esetek is, amikor az anyák mindent megtesznek gyermekükért, nem engedik, hogy egészségesen felelősséget tudjanak vállalni a tetteikért, megpróbálják megoldani minden problémájukat. A háttérben ilyenkor is az irányítás vágya húzódik meg. Gyakran azért, mert az anya nem érzi, hogy saját életét irányítani tudná, ezért a gyermekét próbálja, akkor is, ha az már másik családban él.

Azért írtam ilyen sokat a háttérről, mert a megoldásban kiemelt szerepe van, hogy feltérképezzük az okokat és megértéssel közeledjünk anyósunk felé, mert nincs könnyű helyzetben. A támadás ilyenkor sem ér sokat, sőt képes elmérgesíteni a helyzetet, ami hosszútávon negatív hatással lesz párkapcsolatunkra is.

A hosszú bevezető után nézzük meg, mégis mit tehetünk!

11 tipp, hogy jobban kijöjjünk az anyósunkkal

  1. Első és legfontosabb dolog, hogy vizsgáljuk meg, miben szeretnénk változást elérni. Határozzuk meg, hogy pontosan milyen kapcsolatot szeretnénk kialakítani anyósunkkal. Majd vizsgáljuk meg, hogy ez milyen hatással lenne párunkra és anyósunkra. Próbáljunk egy olyan elképzelést kialakítani, amiben mindenkinek az érdekei érvényesülhetnek.
  2. Fontos, hogy legyen olyan személy, akivel meg tudjuk beszélni a sérelmeinket. Lehet egy barát, vagy akár terapeuta is, a lényeg, hogy ne a párunk legyen. Ez a személy ne uszítson, elsősorban hallgatásával és megértésével támogasson, másodsorban adjon használható tanácsokat.
  3. Gyakoroljuk a „nem” szó kimondásának képességét! Mindenféle szituációban nyílik erre lehetőségünk. Kezdjük az egyszerűbbekkel, amikor egészen magabiztosan megy, alkalmazzuk anyósunkkal szemben is. Figyeljünk a fokozatosságra, mert nagyon heves reakcióra számíthatunk. J
  4. Nem szó kimondásával egy időben gyakoroljuk érzelmeink kifejezését szavaink által. Ez azt jelenti, hogy azonnali reakcióként, fogalmazzuk meg, hogy egy adott szituációban mások viselkedése milyen érzést vált ki belőlünk. A pozitív dolgokat könnyebben kimondjuk, de nagyon fontos, hogy a negatívaknak is hangot adjunk. Ezzel elkerüljük, hogy hosszasan rágódjunk valamin, amit lehet, hogy a másik nem is tudatosan mondott vagy tett. Itt is a fokozatosság elvét kövessük és igyekezzünk a kulturált megfogalmazásra. Egy halkan elrebegett: „A szavaid nagyon mélyen érintettek és úgy érzem megbántottál velük!” mondattal többet érünk, mintha két órát, napot, vagy hetet őrlődünk, majd váratlanul kirobbanunk és a megbántó nem is tudja, hogy miért.
  5. Igyekezzünk pozitívan állni anyósunkhoz. Ezt két gyakorlattal érhetjük el: hálásan gondolunk rá és megpróbálunk mindig mosolyogni, ha vele beszélünk. Az első esetben bármi apróság lehet, amiért hálánkat kifejezhetjük, a legegyszerűbb, ha arra gondolunk, hogy ő hozta világra életünk párját. A második esetben pedig nem bárgyú arckifejezésre akarok biztatni senkit, pusztán egy kis szájzug tornára. Minden alkalommal, amikor beszélünk, élőben vagy telefonon, törekedjünk arra, hogy a szánk sarka egy ici-picit inkább felfelé görbüljön, mint lefelé hajoljon. Ez az apró kis ötlet segít abban is, hogy ne húzzuk fel magunkat olyan gyorsan.
  6. Keressünk olyan alkalmakat, amikor nagyon hasznos lehet anyósunk segítsége. Kérjük meg, majd a segítségnyújtás után bőven köszönjük meg áldozatos munkáját. Ne fukarkodjunk a dicsérettel. Így több legyet ütünk egy csapásra: Finoman átvesszük az irányítást, közben éreztetjük anyósunkkal, hogy nem rekesztjük ki az életünkből! Olyan dologban kérjük segítségét, amivel nagyszerűen boldogul, így nem fog nehezünkre esni, hogy elismerően nyilatkozzunk. Hagyjuk, hogy elmondja a véleményét, ha soknak érezzük, akkor is hallgassuk végig és a végén komment nélkül még egyszer köszönjük meg.
  7. Másik nagyon jó megoldás, ha kikérjük anyósunk tanácsát valamiben. Vigyázzunk azonban arra, hogy ez ne egy olyan dolog legyen, amiben teljesen eltérő nézetet képviselünk. Igyekezzünk semleges témát választani, ami egyikünket sem kényszeríti drasztikus állásfoglalásra.
  8. Használjuk a naptármegosztás módszerét, melynek lényege, hogy év elején bejelölgetjük a fix programjainkat, majd betervezünk egy-két közös alkalmat, amikor meglátogatjuk őt, vagy együtt elmegyünk valahová, néhány alkalmat jelöljünk meg, amikor a segítségét kérnénk, egy-két napot hagyjunk szabadon, hogy ő is javasolhasson valamit. Akkor is javaslom ezt a módszer, ha látszólag értelmetlen, mert egy háztartásban élünk. Pont az ilyen helyzetekben van még nagyobb jelentősége, hogy időnk nagy részével szabadon rendelkezzünk! Bármikor elkezdhetjük, a lényeg, hogy mi szabjuk meg a programok nagy részét, de legyenek közös időpontok. Ezzel éreztetjük, hogy önálló család vagyunk, de nem rekesztjük ki és számítunk rá!
  9. Ne szóljunk bele, hogy hányszor beszél a párunkkal, ha fontos neki a négyszemközti kommunikáció, inkább bíztassuk párunkat, hogy időnként egyedül látogassa meg. Ha vannak gyermekink, hagyjuk, hogy évente egy-két alkalommal legyen olyan program, amelyen mi nem veszünk részt, csak anyósunk, a párunk és a gyerekek. Ezzel nem fog sérülni a mi szerepünk a családban, anyósunk viszont rettentő hálás lesz érte. Ilyenkor szervezzünk magunknak valami nagyszerű kikapcsolódást, hogy ne azon gondolkodjunk, vajon ők mit csinálhatnak.
  10. Néha lepjük meg anyósunkat olyan programmal, amin egyedül, vagy párjával esetleg barátnőivel tud részt venni. Lehet, hogy magától eszébe sem jutna, hogy neki jár ilyen kikapcsolódás. Ezzel is elősegítjük a leválást.
  11. Ha már elég jól haladtunk a kapcsolatépítésben, finoman jelezhetjük, hogy miben változtathatna Ő, hogy még jobb legyen a viszonyunk! Ezzel azonban csak akkor próbálkozzunk, ha anyósunk már kevesebbet kritizál, sokat mosolyog. Itt is tartsuk be a fokozatosság elvét.

Remélem, hogy ezzel a pár egyszerű gyakorlattal sikerül segítséget nyújtanom ennek a nehéz helyzetnek a kezelésében. Sok idő és türelem kell hozzá, de hiszem, hogy megéri a fáradtságot.