Ismerős az a helyzet, hogy a párod megbánt, és azt megpróbálja egy gyors bocsánatkéréssel elintézni? Majd – mintha mi sem történt volna – rögtön mást csinál vagy másról beszél. Ma írásomban arról lesz szó, hogy mi az, amit tennie kell annak, aki megbántotta a párját?

Szinte mindenki megtapasztalta már, hogy milyen az, amikor a párja megbántja, és azt megpróbálja egy gyors bocsánatkéréssel elintézni. Majd – mintha mi sem történt volna – rögtön mást csinál vagy másról beszél.

Olyan ez, mint a magyar népmesében: bocsánatot is kér, meg nem is.

Mi viszont attól a kis „bocsánat”-tól még ugyanúgy megbántva érezzük magunkat, és ilyen gondolatok járnak a fejünkben:

  • Nem is bánta meg igazán!
  • Nem is érdekli, hogy mi van velem!
  • Csak túl akar lenni a dolgon!
  • Nem akarja beismerni a hibáját!

És innentől a konfliktus elmélyül.

A hibás, bocsánatkérő fél úgy érzi, hogy ő azzal a „bocsánat”-tal mindent megtett a konfliktus megoldása érdekében, ezért lezártnak szeretné tekinteni az ügyet. (A sietős békülés oka vagy az, hogy nem akarja tovább nézni a másik rosszkedvét, vagy még inkább az, hogy nem akar tovább a hibás szerepében lenni.)

Onnantól azonban, hogy kimondta a – szerinte mindent megoldó – „bocsánat”-ot, hisztizésnek vagy hibáztatásnak érzi, ha a másik még ezután is hangot ad a megbántottságának.

Persze, egy gyors bocsánatkérés még mindig jobb a semminél, de valahogy mégsem elég!

Többre van szükség! Hogy mire?

1. lépés: jelezd, hogy látod, mit okoztál!

Ha megbántjuk a párunkat, annyit kellene mondanunk, hogy: „Látom, hogy amit tettem, fáj neked!” 

Sokan azzal rontják el, hogy amikor a párjukat megbántják, „kiütős” kérdésekkel fordulnak hozzá:

  • Mi a bajod?
  • Min sértődtél meg?
  • Mérges vagy?

Bár ezeket a kérdéseket azért tesszük fel a másiknak, mert észrevettük, hogy baj van, és zavar a békétlenség, valójában épp ellenkező hatást érjük el velük, mint amit szeretnénk. Mert mint a bokszban, ezek a kérdések biztosan „padlóra küldik” a másikat.

Máris megmagyarázom, miért ütik ki ezek a kérdések a párunkat:

Mi a bajod?
Párunk válasza: Mi lenne, hát nem látod, milyen bántóan viselkedtél velem?

Min sértődtél meg?
Párunk válasza: Na, nehogy már ne tudd!

Dühös vagy?
Párunk válasza: Hát, hogy ne lennék?!

A „kiütős” kérdésekkel az a baj, hogy azt sugalljuk velük, mintha nem is éreznénk át, hogy a tettünkkel megbántottuk a párunkat. Mintha nem vennénk észre a saját hibánkat.

Ugyancsak gond, hogy ezekkel a kérdésekkel túl hamar térünk rá a legrázósabb területre. Holott a beszélgetés elején sokszor már az is nagy eredménynek számít, ha le tudunk ülni egymással beszélgetni.

Mi a megoldás?

Ehelyett a hibás kezdés helyett a beszélgetést szépen lassan fel kell építeni, mint egy piramist.

A bizalmat és a jó légkört csak lassan lehet megalapozni, legyen szó bármilyen kapcsolatról. És bizony, ilyen helyzetekben a nulláról kell felépítenünk azt, amit leromboltunk.

Az elején ezért indítsunk inkább valami ilyennel:

  • Látom, megbántottalak.
  • Látom, rosszkedved van.
  • Látom, dühös vagy.

Tehát fejezzük ki egy kijelentő mondattal, hogy észleljük a párunk rosszkedvét. És ne egyből az okát kérdezzük, mert a párunk ilyenkor úgy érzi, hogy azt tudnunk kellene!

Engedjük, hogy a kijelentésünk után elmondhassa, kibeszélhesse magából a megbántottságát, a rosszkedve – számunkra nem túl jóleső – részleteit is! A „kiütős” kérdéseket pedig örökre felejtsük el!

Így teremthetünk olyan légkört, ami azt jelzi a párunknak: észrevettem, hogy most rossz Neked!

2. lépés: ismerd el a párod fájdalmát!

Emellett feladatunk az is, hogy beengedjük egy kicsit a szívünkbe a párunk fájdalmát.

A legegyszerűbben ezt úgy tudjuk megtenni, hogy csak csendben odafigyelünk arra, amikor a másik a csalódottságáról, a fájdalmas érzéseiről beszél nekünk.

Nem ellenkezünk, nem támadunk, nem kérdőjelezzük meg az érzéseit, hanem elfogadjuk azokat. A fájdalmát nem eltoljuk magunktól, hanem létezőnek tekintjük! És meggallgatjuk!

Merthogy az általunk okozott sérelem sokkal jobban fáj a másiknak akkor, ha homokba dugjuk a fejünket és nem veszünk róla tudomást, vagy a belefojtjuk a szót, amikor kifejezné a fájdalmát!

Tudom, hogy a párunk fájdalmának elismerése nem könnyű feladat:

  • Mert a szívünk mélyén szeretnénk jó és kedves társa lenni a párunknak, és nehéz szembenéznünk azzal, hogy valami olyat tettünk, ami fáj a másiknak.
  • Emellett úgy érezhetjük, hogy ha elismerjük a párunk fájdalmát, azzal azt is elismerjük, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak. Pedig ezt a két dolgot tilos összekeverni!

A párunk örömét is el szoktuk fogadni, akár magától, akár mástól, akár tőlünk derült jókedvre. Ugyanígy, a másik fájdalmának elismerésére szükség van még olyankor is, amikor úgy érezzük, hogy nem csak mi vagyunk érte a felelősek.

A társunk sértettségének, fájdalmának elfogadása, az érzéseinek figyelmes meghallgatása és tudomásulvétele tehát kötelességünk a konfliktushelyzetekben.

  • Akár jogosnak érezzük a párunk megbántottságát, akár nem.
  • Akár szándékosan bántottuk meg a másikat, akár csak véletlenül.

Ez a 2 lépés a szívből jövő bocsánatkérés alapja! A bocsánatkérés, a kiengesztelés csak akkor ér valamit, ha őszintén észrevesszük és elismerjük a párunk fájdalmát!

(Ha szeretnéd nőként, hogy közelebb kerüljetek a beszélgetésekben egymáshoz, akkor tarts velem a következő online, ingyenes párkapcsolati előadáson, ahol szó lesz arról a női-férfi kommunikációs szemléletről, amelytől örömteliek és feltöltőek lesznek a közös beszélgetések. IDE KATTINTVA TUDSZ JELENTKEZNI AZ INGYENES ELŐADÁSRA >>)

Ha tetszett a cikk, segíts eljuttatni azoknak, akiknek hasznos lehet: